Bár nem kattanok rá elsőre a különböző irodalmi díjakat bezsebelt szerzőkre, többnyire hidegen hagy választáskor a borítókon szereplő pecsét, azért az irodalmi Nobel-díj kihirdetését én is izgalommal követem.
A tavalyi év (2024) díjazottja, a dél-koreai Hang Kang neve már ismerős lehetett a magyar olvasók számára, sokan várták már tehát a magyarul nemrég megjelent Görög leckéket (ford. Kiss Marcell, Jelenkor). Bár a szerző életművét csak mások elmondásából ismerem, ezt a kötetét – témáját tekintve legalábbis – szokatlannak tartom. A Görög leckékből ugyanis hiányzik a cselekmény, nem szembesít történelmi traumákkal vagy társadalomkritikával (ahogy más regényeiben, ld. Növényevő, Nemes teremtmények), ez egy csendes és lírai végigkövetése két ember néhány napjának.
Olyan regény, amelyiknél érdemes elidőzni, a mondatokat külön-külön is újraolvasni, mellette kicsit lelassulni. Igazából nem is tehetünk mást, hiszen a két főszereplő, akiknek a néhány napját (emlékeken keresztül pedig a sorsát) és találkozását végigkövetjük, nem a megszokott módon, hanem a veszteségeik prizmáján keresztül érzékelik a valóságot. Az ógörögtanár annak tudatában figyeli a környezetét, hogy rövidesen teljesen elveszíti az amúgy is gyenge látását, a tanítványa pedig egy új nyelv megtanulásával igyekszik pótolni azokat a szavakat, amiket elveszített.
Hogy lehet úgy látni és láttatni, ha a szem egyre romlik, hogy lehet úgy kapcsolatot teremteni, ha a szavak bennrekednek? S ráadásul, hogy lehet ebből színekkel, érzelmekkel és nyelvi-stilisztikai mélységekkel teli irodalmat csinálni? A Görög leckék ezt tudja, és mutatja meg nekünk
Értékelések
Még nincsenek értékelések.
„Han Kang: Görög leckék – Szekernyés Tünde könyvajánlója” értékelése elsőként Anulează răspunsul
Varga Balázs könyvajánlója :
“Feltűnik az égen. Észrevesszük, de megy tovább minden, mondjuk az élet. De vajon ugyanúgy? Mehet-e tovább ugyanúgy? Egy nagyregény kilenc emberről, akik a létezés szélére szorultak. Ez nem társadalmilag értendő: nem lecsúszott emberek. Valahogy mindegyikük élete olyan ponthoz érkezett, hogy bármelyik pillanatban kibillenhet. Számomra ez a kibillenés regénye, sőt egy adott ponton az alászállásé.
Alászállás. A kedvenc jeleneteim egyike ötlik fel bennem, amikor az egyik szereplő “odaát” találja magát. Egyébként az egész könyvet annak az érzése hatja át, mintha a túlvilág kapujában ácsorognánk – még itt, a realitásban, de mintha már átfújna valamiféle életen túli hideg szelecske. Mígnem az egyik szereplő át nem jut és kénytelen járni egyet a helyen, amit a zsoltáros a halál árnyékának völgyeként említ. Jár egyet, de visszajön. Utoljára talán A Mester és Margarita olvasása közben éltem át hasonlókat, és az rég volt. Nevezzük lélegzetelállítónak. De Hajnalcsillag és kibillenés. Jótékony kibillenés. Ez kapargat, feszít belül, ha erre a regényre gondolok. Nem kell-e mindannyiunk feje fölött egyszer csak kigyulladnia egy villanykörtének akár, hogy elmenjünk az életünk széléig, megnézni, mi van ott? Szálljunk alá, vágódjunk földhöz ahelyett, hogy a kényelmes, fényesre koptatott négyzetmétereinken toporognánk? Nem tudom. Túl sokszor vagyok én is gyáva. Mindenki rendezze majd el magában, ha elolvasta a Hajnalcsillagot.”
Értékelések
Még nincsenek értékelések.