Rakovszky Zsuzsa neve a barátaim könyvklubja révén vált ismerőssé, több kötete is járt a kezemben, tanulmányoztam a fülszövegüket, de aztán valahogy mégsem szántam rá magam az elolvasásukra.
A VATTACUKORra Osztovits Ágnes hívta fel a figyelmem, akinek a Képmás magazinban megjelenő könyvajánlóit mindig elolvasom. „Nagyon sok emlékezetes írás sorakozik a vaskos könyvben. Mindegyik más, mégis rokonok egymással, mély ember- és világismeretről tanúskodnak.” – ez olvasható a kötetről a karácsonyi lapszámban, így aztán, amikor két Gemma nagykövet, Andi és Kinga is jelezte, hogy őket érdekli a könyv, eldöntöttem, hogy belevágok.
Kellemes meglepetést okoztak a novellák, élvezettel haladtam egyik történettől a másikig. Kicsit az volt az érzésem, mintha karikatúrákkal találkoztam volna, a szereplők rengeteg klisét, közhelyet megfogalmaznak, amelyekkel a mindennapokban találkozhatunk, a cselekmény olyan élethelyzeteket tár elénk, amelyek szintén ismerősek lehetnek, az elbeszélések mégis mélyen elgondolkodtatóak, talányosak, a könnyű olvashatóság, közérthetőség mellett nem egyértelmű, hogy mi miért történik. A szereplők között érdekes dinamikák alakulnak ki, tanulságos megfigyelni, hogyan reagálnak a barátok, a rokonok, a környezet a novellák főhőseinek a különböző dilemmáira. Nagyon szerteágazó a kötet tematikája, olvashatunk fiatalok párkapcsolatáról, gyermeküket egyedül nevelő középkorúak útkereséséről, meddőségről, árvaságról, állatbarátokról, politikai szerveződésről és sok minden másról, amelyekhez, könnyen úgy érezhetjük, nekünk is közünk van, találkoztunk már hasonlóval, jó belenézni a szövegek nyújtotta görbe tükörbe. Tehetjük mindezt úgy, hogy közben az elbeszélések sodróak, magával ragadóak, igazi profi író vezet bennünket a megismerés titokzatos útján.
Értékelések
Még nincsenek értékelések.
„Rakovszky Zsuzsa: Vattacukor – Daray Erzsébet könyvajánlója” értékelése elsőként Anulează răspunsul
Varga Balázs könyvajánlója :
“Feltűnik az égen. Észrevesszük, de megy tovább minden, mondjuk az élet. De vajon ugyanúgy? Mehet-e tovább ugyanúgy? Egy nagyregény kilenc emberről, akik a létezés szélére szorultak. Ez nem társadalmilag értendő: nem lecsúszott emberek. Valahogy mindegyikük élete olyan ponthoz érkezett, hogy bármelyik pillanatban kibillenhet. Számomra ez a kibillenés regénye, sőt egy adott ponton az alászállásé.
Alászállás. A kedvenc jeleneteim egyike ötlik fel bennem, amikor az egyik szereplő “odaát” találja magát. Egyébként az egész könyvet annak az érzése hatja át, mintha a túlvilág kapujában ácsorognánk – még itt, a realitásban, de mintha már átfújna valamiféle életen túli hideg szelecske. Mígnem az egyik szereplő át nem jut és kénytelen járni egyet a helyen, amit a zsoltáros a halál árnyékának völgyeként említ. Jár egyet, de visszajön. Utoljára talán A Mester és Margarita olvasása közben éltem át hasonlókat, és az rég volt. Nevezzük lélegzetelállítónak. De Hajnalcsillag és kibillenés. Jótékony kibillenés. Ez kapargat, feszít belül, ha erre a regényre gondolok. Nem kell-e mindannyiunk feje fölött egyszer csak kigyulladnia egy villanykörtének akár, hogy elmenjünk az életünk széléig, megnézni, mi van ott? Szálljunk alá, vágódjunk földhöz ahelyett, hogy a kényelmes, fényesre koptatott négyzetmétereinken toporognánk? Nem tudom. Túl sokszor vagyok én is gyáva. Mindenki rendezze majd el magában, ha elolvasta a Hajnalcsillagot.”
Értékelések
Még nincsenek értékelések.